",__litespeed_var_1__=" One moment, please...

Please wait while your request is being verified...

"; A várandósságom és a szülésem története – Török-Bognár Reni
k

If you’d like to try an alternative to classic porcelain, then Tonda is the perfect complement to your home.

Newsletter

    Itt is követhetsz

    Search

    Török-Bognár Reni

    A várandósságom és a szülésem története

    Ma két hónapos* a kisbabám. Szinte fájóan hasít belém a tudat, mert annyira közhelyes…, de mikor telt el ez a két hónap?! Száguldanak a napok, egyik napszakból esünk a másikba, közben ő meg növekszik és növekszik. Pedig én a koraszülöttsége miatt többet is kaptam az „újszülött kinézetből”, annak ellenére is, hogy az első hónapot a kórházban töltötte.

    Hol is kezdjem? Magam sem tudom, hogy pontosan hol kezdődik ez a történet. 32 éves voltam, amikor elhatároztam, hogy most már szeretnék kisbabát. Nem annyira sürgős, tök jó, ha sikerül 35 éves korom előtt, de nem hajtom, mert teljesen őszintén: nagyon élveztem a munkámat, nagyon szerettem ezzel tölteni az időmet és szerettem ezt a szabadságot, azt a sok szépet, amit adott nekem a fotós élet.

    Egészen fiatal koromban megismerkedtem már a szűk családi körben azzal, hogy valakinek küzdenie kell egy kisbabáért, azért hogy teherbe essen, hogy családot alapíthasson. A sikertelenséggel, a kudarccal, a veszteséggel, az ezzel járó testi és lelki fájdalommal. Kamaszlányként ismertem már a „lombik” fogalmat és amikor eljött annak az ideje, hogy gyerekvállalásra adjuk a fejünket, akkor az első perctől kezdve féltem attól, hogy mi sem fogunk sikerrel járni, ám bíztam abban is, hogy kétszer csak nem történik meg ez egy családban és nekünk majd csettintésre sikerül, ha készen állunk rá.

    Na. Vagy csettinteni nem tudunk, vagy nem hallottuk azt a csettintést, mert a siker az bizony távol maradt. Elmentem nőgyógyászhoz, ahol olyan traumatikus élményeket szereztem, hogy utána évekig nem tudtam a lábamat sem betenni nőgyógyászati rendelőbe, így nem sok esélyünk volt megtudni azt, hogy vajon miért nem sikerül teherbe esnem. „Próbálkozni kell! Ennyi volt az instrukció úgy, hogy még a hormonértékeimet sem nézték meg, én pedig fülét-farkát behúzó kiskutyaként tudomásul vettem ezt. Most már persze sajnálom, hogy nem voltam akkor tudatosabb, határozottabb, de visszapörgetni már nem tudom az időt. Aztán egy végtelennek tűnő rossz álom következett. Minden hónapban óriási csalódás, amikor megjön a menstruációm, a házasságunk zátonyra futása, majd annak az újraépítése. Közben persze csak úgy elszaladtak az évek a fejem fölött. A 32 éves „még fiatal vagy” nőből hirtelen, „öreg” 36 éves lettem, de továbbra sem tudtam, hogy milyen érzés lehet az, ha valakinek két csíkot mutat a terhességi tesztje. Szabályos ciklus követ szabályos ciklust, a siker pedig egyenlő a nullával. Amikor lelkileg készen álltam arra, hogy belevágjunk a lombikba – nem a lombik tabusítása miatt, hanem azért, mert nagyon bizonytalan lábakon állt a házasságunk -, akkor sorra vettem az opciókat, hogy melyik intézet lenne számunkra az ideális. Tapolcát több ismerősöm is dicsérte és őszintén szólva én is húztam abba az irányba. Mennyivel kisimultabb idegszálakkal érkezik a vizsgálatokra az ember a Káli-medencén, vagy a Balaton-felvidéken keresztül, mint a budapesti dugóban rostokolva?! Ugye… na én ennyire egyszerű okból döntöttem a PRI mellett.

    Direkt nem olvastam utána az orvosoknak, nem akartam azon izgulni már előre, hogy kihez kerülök. Én úgy érzem, hogy szerencsém volt az orvosommal, szimpatizáltam vele és meg tudtam benne bízni.

    Március volt. 2023 márciusa. Megvolt a genetikai laborunk. Az eredményekre a végtelenségig kellett várni. Legalábbis én úgy éreztem. Ha jól emlékszem valamikor április végén, május elején lettek meg a leletek. A június volt a tavalyi évem legsűrűbb hónapja, ami a munkát illeti, így bizonytalan voltam, hogy mikor tudunk végre belekezdeni a programba. Ezeket az aggodalmaimat megosztottam az orvosommal és azt javasolta, hogy toljuk el a stimuláció kezdetét júniusra, mert előre sosem lehet tudni, hogy mennyire visel meg a hormonkezelés és a leszívás/beültetés bármilyen napra eshet. Én pedig nem tehetem meg, hogy utolsó pillanatban mondjak le munkákat, így elfogadtam a tanácsát. Toltuk. Ráadásul lemondták az egyetlen esküvőmet, ami „kettétörte” a júliust. Eleinte nagyon sajnáltam, de akkor még nem tudtam, hogy pont arra hétre esnek majd a beavatkozások, így elég sorszerűnek tűnt.

    (Nem tértem ki itt most az előzményekre, de ami miatt meddőségi kezelésre szorultunk, az az volt, hogy átjárhatatlan volt mindkét petevezetékem. Az egyiket egy igen fájdalmas Hycosy vizsgálattal sikerült „áttörni”, így végig kellett mennünk az állami protokoll által előírt négy inszemináción, de őszintén szólva én nem hittem benne, hogy egy ilyen küzdelmes átjárhatósági után ezek a petevezetők jól tudnának működni, hogy az áramlásnak semmi ne állná akadályát és pont úgy funkcionálna, mintha soha semmi baja ne lett volna. Sokszor kívántam azt, hogy bár ne sikerült volna átjárhatóvá tenni és akkor elkerültük volna az inszeminációkkal járó stresszt és időveszteséget, hiszen egyből ugorhattunk volna az IVF-re.)

    Hosszú protokollal kezdtünk, mert úgy tűnt, hogy jól stimulálhatók a petefészkeim. Elkezdtem szúrni az injekciókat. Eleinte napi egyet, majd jött hozzá még egy, majd még egy… szóval az utolsó héten már három injekciót adtam magamnak naponta. Mivel aktívan fotóztam végig, így mindig ott, ahol éppen ért az este 9 óra. Parkolóban, fotózás közben, esküvői vacsora alatt stb. Abból adódóan, vagy éppen annak köszönhetően, hogy eltereltem a figyelmemet a munkával, egyáltalán nem viselt meg sem érzelmileg, sem fizikailag a hormonkezelés. Fel voltam készülve a katasztrófára, hogy elviselhetetlen leszek, hogy kényelmetlen lesz mozogni a petefészkeimben növekvő tüszők seregétől, de nem. A szurikat napi feladatnak tudtam be, amik lehetőleg ahhoz segítenek hozzá, hogy kisbabánk lehessen. Talán egyszer billegtem csupán, amikor úgy tűnt, hogy nem akarnak nőni a tüszőim és ott megijedtem picit, hogy lehet ez nem fog sikerülni… Viszont hála az égnek, gyorsan megráztam magam és folytattam tovább, mert tényleg csak a cél lebegett a szemem előtt. Jó lelkiállapotban, fizikailag is jó passzban voltam, nyugodtan ugrottam fejest a hormonok tengerébe.

    Szűk egy hónap injekciózás után sor kerülhetett a petesejt leszívásra. Ez egy villámgyors eljárás, viszont altatásban történik, mert mozdulatlannak kell maradni, ha pedig nem így lenne, akkor ott súlyos károkat tudnának okozni azzal az óriási tűvel, amelyet a hüvelyen keresztül vezetnek át a petefészkekbe, átszúrják a tüszőket és a benne lévő folyadékkal együtt kiszívják belőle a petesejtet. Az érett petesejteket megtermékenyítik, majd ha minden flottul megy és osztódni kezdenek, akkor visszaültetnek belőlük egyet. (a korom miatt két embriót is kérhettünk volna vissza, de féltem az ikerterhességtől, úgy gondoltam annyira jó állapotban vagyok, hogyha kettő jön vissza, akkor kettő is marad meg és nem szerettem volna szánt szándékkal magunkra vállalni egy ikerterhességet és az ezzel járó kockázatokat)

    A beültetés napja igen stresszes, mert aznap reggel kell telefonálni az embriológusnak, hogy túlélték-e az embriók az elmúlt napokat, vannak-e olyan állapotban, hogy visszaültethetők legyenek. Nekünk volt. Ekkor volt az első alkalom, amikor egy óriási sírással kiszakadt belőlem az addigi fesztültség és félelem. Van embrió. Vissza lesz ültetve. Lehet, hogy végre egyszer sikerül majd teherbe esnem.

    Én a beültetést követő nyolcadik napon csináltam először terhességi tesztet. Pozitív lett. Halványan bár, de pozitív. Nem akartam elhinni, hogy ez most tényleg megtörténik, így csináltam még kettőt. Mindegyik pozitív lett. Bejelentkeztem magánlaborba hcg vérvételre, majd két nap múlva ismét egyre, hogy lássam, duplázódik-e az érték… duplázódott. Közben minden nap rápisiltem egy tesztre, mert attól rettegtem, hogy egyik napról a másikra eltűnik a csík, kiderülhet az, hogy csak egy kémiai terhesség volt, vagy szimplán nem maradt meg a baba. Visszamentünk az intézetbe, ott is pozitív volt a teszt. Az ultrahangon is látszódott a megvastagodott méhnyálkahártya és a sárgatestek. Még mindig alig akartam elhinni. Első lombik. Első stimuláció. Első beültetés. Várandós lettem. Ismét elmentem laborba hcg-t nézetni. Két nap múlva megint. Duplázódott az érték. Azt hiszem, hogy akkor tudatosult bennem valójában ez az egész, amikor a 6-7. hét környékén megérkeztek azok az igazi rosszullétek. Nekem kijutott a hányásból bőven, a 10-11. hétig minden nap kidobtam a taccsot, többnyire teljesen random. Hol egy szagtól, hol valami íztől… és köze nem volt a napszakhoz sem, nagyon sokszor a késő délután, esti órákban jött rám a hányás az egész napos émelygés után. Igen, minden egyes hányást nevetve csináltam végig, mert egyszerűen boldog voltam, boldog voltam attól, hogy ezt a bennem növekvő kis lény által kiváltott hormonális változások művelik velem és hogy végre nekem is sikerült. Teherbe estem, babát hordok a szívem alatt. Ezekkel a rosszullétekkel együtt is csodálatosnak éltem meg a várandósságom, komplikációmentes, nyugodt hetek/hónapok voltak ezek. Sosem tekintettem még úgy a testemre, ahogy ebben az időszakban, ámultam a változásokon, miként alakulok át, miként idomul a növekvő méhemhez és annak lakójához a szervezetem. Szépnek éreztem magam, alig vártam, hogy növekedésnek induljon úgy igazán a hasam. Esténként vártam, hogy mikor indul be a tánc odabent, hogy mikor jön a következő aktív időszaka a babának. Minden egyes mozdulata elkápráztatott, minden perce csodálattal töltött el.

    Rendszeresen jártam természetesen vizsgálatokra, mindig mindent rendben találtak, épp ezért (is) ért teljesen váratlanul, amikor február 9-én az esti filmnézés közben elmentem a wc-re, majd elöntött a vér.  Tudtam, hogy ez nagy baj… ilyen mennyiségű és ilyen élénk színű vér csak akkor van, ha baj van. Ekkor jártam a 32. hétben. Pontosabban a 31. héten és az 5. napon.
    Tudtam, hogy nincs kérdés, hanem irány a kórház, de mégis sokkosan álltam teljesen meztelenül a nappali közepén, combomon folyt a vér, és nem tudtam, hogy hol vagyok, mitévő legyek, mit csináljak, hol vannak a ruháim, hol vannak a cuccaim… hogy most akkor mi történik és leginkább miért?! A héten terveztem összeállítani a kórházi csomagom… mindegy, hátha nem kell most megszületnie még, hátha csak azt mondják, hogy „pihenjen, feküdjön, nem lesz semmi baj!”. Közben viszont éreztem, hogy ez itt a vége. A várandósságnak olyan fájó és váratlan megszakítása, amire nem lehet felkészülni. A koraszülés ténye nagyon-nagyon ijesztő volt, hiszen még olyan pici, még annyira éretlen arra a baba, hogy elhagyja az eddigi biztonságos otthonát, az anyaméhet. Mi lesz vele?! Mi lesz velünk?! Túléli?! Túléljük?!
    Igyekeztem tudatosítani magamban a kórházba vezető úton, hogy valószínű itt most császármetszés lesz, a baba koraszülött lesz. Talán már nem extrém koraszülött, de koraszülött.

    A kórház pár percre van tőlünk autóval, így nem hívtunk mentőt. Összedobáltunk pár cuccot, aztán beültünk a kocsiba és szépen befáradtunk. Továbbra sem voltak fájdalmaim, sem görcseim, viszont a félelmem egyre csak fokozódott. A portán elmondtam, hogy mi történik éppen. Vérzek és a szülészetre mennék. Kedvesen eligazított a hölgy, majd csengettem a szülészeten. Ajtót nyitottak és már ott közölték, hogy nincs hely a koraszülött osztályon, de természetesen megvizsgálnak. Abban a percben nem tűnt vészesnek a vérzésem, de azonnal meg is ultrahangoztak. Ott láttam a doktornő arcán először azt, hogy baj van. Tájékoztatott, hogy ő úgy látja, hogy elkezdett leválni a méhlepényem, de kikéri egy másik kollégája véleményét is. Ő is megvizsgált hüvelyileg, majd ultrahangon is. Szintén ezen a véleményen volt, de biztos, ami biztos harmadvéleményt is kértek. Jött a harmadik orvos – ő már a főorvos kíséretében -, majd szintén megvizsgált mindkét módon majd azt mondta, hogy a vérzés mennyisége egyáltalán nem megnyugtató és az állaga is arra utal, hogy a problémát valóban a méhlepény leválása okozza. Meg kell operálni. 

    Sokkot kaptam és egyszerre igyekeztem nagyon higgadt is maradni. Nyugodt nem voltam, csupán higgadt, mert nem akartam pánikba esni, ezáltal egy olyan szituációt generálni magamnak, amiből nem tudok rángatózó sírás nélkül kijönni. A következő sokkot akkor kaptam, amikor tudatosították bennem, hogy a baba jól van, de az elsődleges ilyenkor az anya élete és nem a babáé. Egyszerűen nem akartam elhinni, nem akartam felfogni, hogy a 32. héten ilyen hírt kapok, hogy elveszíthetem a kisbabámat. Hogy egyik pillanatról a másikra, életem legszebb időszaka ilyen tragédiával végződhet. Hogy nekem tényleg nem jár az, hogy édesanya legyek?! Simogattam a hasam, próbáltam elbúcsúzni ettől az állapottól, próbáltam kommunikálni a babámmal, hogy itt vagyok neki és tartson ki, de rám szóltak: ne simogassa a hasát! Értetlenül fogadtam ezt a felszólítást. Itt vagyok egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben, igyekszem együttműködni és engedelmeskedni (jól viselkedni), de ez a parancs nagyon fájt és azóta is nagyon fáj. Azt sem tudtam, hogy túléljük-e, hogy tudok-e még valaha vele bármilyen módon kapcsolatba kerülni és ne simogassam a hasam?! Kerekesszékben ültem, a férjem az osztály előtt várakozott. Majd megláttuk egymást és akkor kitört belőlem a zokogás és csak annyit tudtam mondani neki: kiveszik. Odalett minden, amit képzeltem magunknak, hogy ő is ott lehessen, amikor megszületik a kislányunk. Odalett a vágyott szülésélmény. Teljesen megsemmisülve éreztem magam. Csak egy számított: maradjunk életben!

    Nagyon gyorsan történt minden, felraktak az asztalra, borotváltak, infúziót kötöttek, elpattant a vénám, újat szúrtak, savlekötőt ittam, adatokat diktáltam, jött az aneszteziológus, átkísért a műtőbe, domborítottam, nem mozogtam, gerinc érzéstelenítő beadva, megdicsértek, felfeküdtem az asztalra, jött a paraván, a hangok, az eszközök… Nincs hely továbbra sem a koraszülött osztályon, Győrbe, Veszprémbe, Tatabányára, vagy Budapestre kell szállítani azonnal a kisbabát. Már jönnek a Cerny-től a koraszülött mentővel. Hogy mi?! Én itt fekszem kiterítve és esélyem sincs rá, hogy láthassam pár napon belül a kisbabámat?!  Hogy kerülhettünk ilyen helyzetbe, hogy történhet meg mindez most velünk?! Én ezt nem élem túl. Képtelenség. Ájultam, szóltam, adtak valamit az infúzióba, nem lett jobb, újra ájultam, újabb adag valami az infúzióba. Elkezdett hatni az érzéstelenítés, majd felvágtak. Rengeteg a vér. Mondták. Láttam, mert végig néztem a lámpa tükröződő felületén mindent. Látni akartam, ahogy kiemelik. Látni akartam őt. Kiemelték. Él! Egy pillanatra – talán annyira sem – megmutatták nekem. Van haja! És édesem milyen meglepve néz! Nyitva a szeme! Szegény kisbabám. Szegény mi. Hallottam, hogy sír. Ez jó! Sírjál csak kicsikém, mutasd meg, hogy erős vagy és a tüdőd is erős! Közben érkezik a hír, hogy felszabadítottak egy helyet neki a koraszülött intenzíven, így maradunk egy intézményben. Legalább ez! A férjem egy pillanatra bemehetett hozzá a PIC-re, hogy megnézze, engem pedig foltoztak.

    A méhemből kilóg egy drain, belevarrták, hogy könnyebben ürüljön a sok vér. Kész vagyunk. Nézem, ahogy az élettelen, jódtól narancsszínűre vált alfelemet átemelik az egyik ágyról a másikra. Mintha nem is hozzám tartoznának a végtagjaim. Áttoltak a nőgyógyászatra, az őrzőbe kerülök. Nem a gyermekágyas részre, nem a szülészetre, hanem a nőgyógyászati sebészetre. Mintha nem is született volna kisbabám. Csak sírok, sírunk… próbálunk észhez térni, de nem megy. Zokogok. Mi történt?! Szépen lassan elkezdett múlni az érzéstelenítés, tolták belém az infúziót, nyomták az oxitocint, elindultak a méhösszehúzódások, amik kegyetlennek tűntek, különösen a drain kivezetésénél. Nagyon rossz volt a vérképem, folyamatosan ott lebegett a fejem fölött az, hogy vért kell kapjak, ha nem javul a hemoglobin értékem. A baba jól van. Ezt az infót kaptam. 1746 g és 40 cm. Nagyon apró. Négy óra elteltével annak a rendje és módja szerint jött a nővér, hogy felállít és irány a zuhany. Elájultam. Jött az orvos, majd rászólt a nővérekre, hogy alig pár órája operáltak engem, rengeteg vért vesztettem, ne próbáljanak meg talpra állítani. Nekem még feküdnöm kell. Pár óra múlva újra megkíséreltük a felállást, sikertelenül. Ismét ájultam. A hgb érték továbbra sem javult. A sebem iszonyúan fájt. Nem tudtam talpra állni, így nem tudtam megnézni a kisbabámat sem… eltelt már egy fél nap is és én képtelen voltam lemenni hozzá az osztályra. Délutánra összeszedtem magam annyira, hogy nekiveselkedjünk újra a zuhanyzásnak. Utáltam magam, hogy majd’ egy nap eltelt mióta megszületett a baba, de én még nem voltam nála. Gyűjtöttem neki fecskendőkbe az előtejem, de nem tudtam elvinni a folyósó végén található hűtőig sem, így mehetett az egész a kukába, mert órákon keresztül ott állt kint a szekrényemen. Ahogy már ügyesebben, egyedül fel tudtam ülni, azonnal elkezdtem fejni. Tudtam, hogy a koraszülött kisbabámnak mindennél jobban szüksége van arra, hogy legyen tejem. Szorgalmasan gyűjtöttem a fecskendőkbe a számára túlélést jelentő táplálékot és késő délután végre elindultunk a PIC-re. Nem tudtam még két szintet megtenni a két lábamon, így kerekesszékben tolt le a férjem. Megláttam őt. Csövek lógtak ki belőle mindenhonnan. Meg van szúrva, a keze, lába, feje… olyan pici, de olyan formás! Akkora a teste, mint a tenyerem. Nem is sejtettem, hogy milyen kemény hetek vannak előttünk. Kereken két hetet kellett várnom arra, hogy először a kezemben tarthassam őt. Julcsi négy nap híján egy hónapot töltött a kórházban, mára pedig egy közel 5 és fél kilós, 60 centis izgága kisbaba. 

    *a poszt elején azt írtam, 2 hónapos, de mire ezt az írást befejeztem már közel 4,5 hónapos

    A posztban szereplő fotók többnyire az enyémek vagy Dani kattintota őket, de a páros várandós fotóinkat Orsi csinálta, a családi képeinket hármasban pedig Kriszti

    Leave
    a comment



    You don't have permission to register
    X